2018 szezonnyitás - pedig a szezon még sehol, valójában tél van.

FLECHE HUNGARY

Tata,  2018. márius 23.


A Flèche Hungary az Auday Club Parisien egy speciális túrája Magyarországon, ahol minimum 3, maximum 5 fős csapatoknak kell 24 óra alatt minimum 360 kilométert kerékpározni.  



Zoli eldöntötte, hogy Ő ezen a túrán részt vesz, márpedig megcsinálja. Napokkal korábban már készülődött, készítette Beát is a nagy útra.

Talán minden összeállt a túra napjára és délben Tata felé vettük az irányt. A Sirály panzióban foglaltunk szállást. Érkezés után kb. annyi időnk volt, hogy elfoglaljuk és már csak öltözködni is kellett.

 Miután minden fontos dolog a bringán volt, elbúcsúztunk és Zoli útnak indult.

Ettől kezdve elveszítettük a kapcsolatot, én nem akartam zavarni, Ő pedig a feladattal volt elfoglalva. Egyetlen egyszer sem beszéltünk, annyi információm volt mindösszesen, amit a Garmin livetrac-en láttam, vagyis, hogy halad... Hogy fázik-e, éhes-e, jól van-e, fáradt-e, bírja-e, jó döntés volt-e az új cipő próba nélkül 370 km-re, no meg egyáltalán hogy éli meg? - ezekre a kérdésekre nem tudtam a választ. Csak reméltem, hogy minden rendben. Egyetlen néhány mp-es videó üzenetet kaptunk reggel, amiből az derült ki számunkra, hogy fázik.

Egy csapattársa az alábbi összefoglalót írta az túráról, melyet változtatás nélkül, eredeti formájában ollóztam ide:

"Horvát (Mansi) Gábor:

„Boldog Névnapot Kívánok!” 

Ez az üzenet fogadott a telefonomon, amikor dideregve az éjszakában Székesfehérvárra begurultunk az éjjeli nyitva tartást éppen megkezdő benzinkútra. A kissé mogorva néni vonakodva fogadta négy fős társaságunkat, de talán ennyire ne ugorjunk előre az időben, kezdjük az elején.

Tavaly Mindszent hava környékén került kiírásra a 2018-as szezon programja. Mint Karácsonykor, amikor a gyerek megkapja az új Legót beindult a gépezet. Merre, hogyan, milyen felkészülés, hogy lesz a csapat. Az aprólékosan megtervezett, itt-ott apróbb simításra szoruló terv hamar összeállt.

Az útvonalába több megyeszékhely és nagyobb városka, valamint néhány dombocska került be, hogy éjszaka ne fázzunk, bár az időjárás gondoskodott arról, hogy az emelkedőkön se melegedjünk ki túlságosan. Így látogattuk meg kis Biatorbágyi kerülővel Székesfehérvárt, Veszprémet, Sümeget és Pápát, majd érkeztünk vissza a tatai vár tövébe, az Öreg-tóhoz. Utunk során elsősorban alacsonyabb rendű, forgalommentes utakat kerestünk fel, szép, dombos tájakon haladtunk keresztül. 

Teltek-múltak a hónapokból hetek végül pedig elérkezett a várva várt indulás napja.

A túra előtti hetekben alaposan megnőtt a randonneur berkekben a különböző időjárási applikációk használata.  Ki-ki bizonygatta a magáét, bizakodtunk a legjobbakban, de ahogy az olaszok tartják, három biztos dolog van az életben: A Halál, az adó, és most nem az, hogy Cavendish megint elesik, hanem, hogy borítékolni lehet, hogy úgyis „kifogjuk a legjobb időt”.

Viszont mielőtt belevágnánk kalandunkba, röviden bemutatnám a túra résztvevőit.

Zolival kezdeném. Az osztálynaplót úgyis mindig elölről szokták lapozni, most legyen fordítva. 

2017-ben ismerkedtünk össze, a 600-as túrát együtt tekertünk végig (amíg bírtam). Halk szavú, rokonszenves fickó, egy év lemaradással kezdett bele a BRM-ezésbe, így kicsit bátortalanul mozog még a körökben. Nem mert kérdezősködni egyik csapatnál sem, hogy tekerhetne-e valakivel, ezért örült a megkeresésnek. Tipikus WIN-WIN szituáció.

Csapatunk legtapasztaltabb tagja Laci, öreg motorosnak számít már a „szakmában”. Szinte biztos vagyok, ha összeadjuk a megtett túrakilométerek számát, hármunknak nem lenne annyi, mint neki.

Rutinjából és humorából fakadóan vidám és sztorykban gazdag órákkal ajándékozta meg a társaságot.

Péter Gabival, alias PG - aki nem testvére a méltatlanul híres „énekes” Peter Andrénak – együtt indult randonneur karrierünk. Igaz részemről behúzva maradt a kézifék vagy nem is tudom, csak azt, hogy azóta már köröket vert rám a virtuális versenypályán.

Elég csak azt elmondani róla, hogy a 2017-es évben nem kevesebb, mint 11.000 túrakilométert tett meg „éles” helyzetben, köztük az eddig leghosszabb kiírt magyar non-stop ultrás távot, több mint 1800 km-t, hat nap alatt, trekking biciklivel. Egy igazi gőzmozdony, teljesítménye ellenére rendkívül szerény szeretnivaló figura, és mint utólag megtudtam betegen vállalta el a szereplést.

A sorok szerzőjéről elég annyit tudni, hogy közel 5000 BRM-es túrakilométert tett meg eddig és elkapta a gépszíj, már ami a bringázást illeti, de ezt egy kerékpáros oldalon olvasva nem meglepő, ugye?

Tatán, egy takaros kávézóban gyűlt össze négy fős bandánk, innen indultunk útnak.

Rajtunk kívül mások is úgy gondolkodtak, hogy a start és a célállomása ugyanaz legyen, ezért sikerült kezet rázni és jó utat kívánni az elkövetkezendő 24 órára a harcos társaknak.

Hevenyészett itinerünket tartva fél 8-as időpontban érkeztünk meg Perbálra, közben ránk esteledett, fel öltöztünk éjszakai cuccba, a falu szélén pedig leengedtük a fáradt olajat. A zsámbéki dombokat követően az utakat továbbra sem a sík részek jellemezték, hogy is tették volna, hisz azt a betervezett 3300 szintet azért valahogy össze kellett szedni, komolyabb kaptatók nélkül.

Az időjárást illetően ugyanakkor az első figyelmeztető jelzést már Biatorbágy környékén megkaptuk. A GPS már -3-ba belenyalt, és még csak este fél 9.  Együtt hagyta el a szánkat az a mondat, hogy „baszki mi lesz akkor hajnalban?”. Szerencsére ruhákkal készültünk, senki nem bízta a véletlenre annak ellenére, hogy az applikációk zöme max. -2 fok környékére jelezte előre a hideget. Legszívesebben az időjárás előrejelzési modelleket készítő egyéneket ültetném ilyenkor bringára, nesze edd, meg amit megfőztél jelszóval és akkor még a real feelről nem esett szó.

PG a betegségének köszönhetően az emelkedőket kénytelen volt elspórolni, mondanom sem kell, hogy így el-elmaradozott hármunktól. Lovasberényben a buszmegállóban a fogcsikorgató hidegben megvártuk, mert nem tudtuk, hogy tudja-e hol van Fehérváron az ellenőrző pont. Elég hülye döntésnek bizonyult részemről. Mint az egy hetes kutyaszar, úgy megfagytunk. Nem volt semmilyen melegedő hely, bár nem voltunk leizzadva, de ilyen rookie mistake-t többet nem vétettem. Az egész tetejébe – teszem hozzá jogosan – PG jól leszidott, hogy a frásznak várjuk meg. Cserébe miután megint lemaradt, tényleg nem találta meg az EP-t. 1-1 J

A benzinkúton melegedés közben lógtunk a neten, illetve ki-ki tájékoztatta a családtagokat hollétünkről. Olvastuk a többi csapatról az infókat, örültünk az interaktivitásnak és kíváncsian lestük ki hol jár, kivel mi van, főleg azokról, akik az ország keleti végéből indultak útnak, mert oda a hideg mellé mindenféle halmazállapotú csapadékot jósoltak.

Mivel a túrakártyák eredeti állagának megőrzőjének lettem kinevezve – értsd Pistikének a 3. osztályban különbül néz ki a salátává gyűrt ellenőrzője, a pecséteket begyűjtése a feladataim közé került, viszont elmondhatom, hogy Bélának egy szava sem lehet ezúttal, hála egy borítéknak. Néha milyen egyszerű megtalálni a megoldást [  ].

Telefonon PG-t Veszprém felé irányítottam, majd utólag rekonstruáltuk, hogy ugyanazon a 2x2 sávos úton, Fehérváron három azonos márkájú benzinkút létezik, persze hogy elkerültük egymást.

Éjfélt követően már szinte teljesen megszűnt a forgalom, 10-15 percenként, ha jött egy-egy autó, így nyugodtan és kényelmes tempóban csacsogva – hiszen ez az egész nem a tempóról, hanem a társaságról szól - tekeregtünk át Veszprém megyébe, ahova szinte pontban hajnali 3-ra érkeztünk meg.

Becuccoltunk a következő 0-24 órás benzinkúton, majd már egy sokkal rokonszenvesebb fiatalember kiszolgálását követően szürcsölgettük a finom meleg cappuccinot és az órák alatt a hidegben csonttá fagyott csokik/müzli szeletek társasága helyett szendviccsel, pogácsával tömtük meg a bendőt.

Menet közben és a benzinkúton ücsörögve sokat matekoztunk. Számolgattuk az eltelt időt illetve a megtett kilométereket, hogyan állunk, mennyi van még hátra, mennyit pihenhetünk, főleg a hideg végett. Ezt azért észben kellett tartanunk, mert a mi útvonalunk alaposan bővelkedett szintekben, de szerencsére a táv felére a nagy részét már magunk mögött hagytuk.

Szűk óra pihenést követően élveztük volna tovább a benzinkút éjszakai életét, valamint a WC-ben található forró kézmelegítő jótékony hatását, de nem volt mit tenni, haladni kellet a 77-esen, várt reánk a következő EP-pont, a nagyvázsonyi várnál található Kék-túra pecsét.

A megyeszékhely követően ez a szakasz hipertérugrásnak tűnt. Sok emlékem nem maradt róla, csak hogy lejtőn is tekertünk, mint a veszedelem, hogy megmaradjon a pulzusunk mellett az életkedvünk, miután begurultunk a vár mellé jégkockává fagyva.

Hajnali 5-kor már lézengett néhány helyi lakos az utcákon, de úgy néztek ránk, mintha UFO-t láttak volna.

Felhörpintettük az életmentő, ajándékba kapott szponzorált alkoholos védőitalunkat, visszatért belénk az élet, amit Zoli egy-egy dekás fütyülőssel fejelt meg.

Sokat nem tököltünk, mivel már -7-et mért a GPS a fagyzugos helyeken. Halimba felé kormányoztuk a bicikliket. Napfelkeltekor értük el a 400 méter felett elhelyezkedő fennsíkot. Öcs falu és a napfelkelte az egyik csúcspontja volt szépségben a túrának. Zolinak és Lacinak még volt annyi lélekjelenléte, hogy ezeket a pillanatokat megörökítsék.

Viszont ahogy az ilyenkor lenni szokott, a jó után jönni szokott a szop*ro… akarom mondani a feketeleves. A nyírádi szakaszon, olyan párafelhőkön és fagyzugos helyeken szívtunk végig, hogy azt a legádázabb ellenségemnek se kívánnám. Ezen a ponton alakult át a túra túlélő fokozattá. Hiába a rengeteg réteg ruha, azért a -8 fok oda tud b*szni, főleg kora reggel, több mint 12 órája tekerve, és kb. 24 órát talpon léve. Az elhaladó autókon látszódott, hogy kockává vannak fagyva, akárcsak a kulacsainkban lévő folyadék. Inni csak úgy lehetett, hogy a kulacsban lévő jégkásával vertem a combomat, hogy pár kortyot meg tudjak melengetni a számban, mielőtt lenyelem. A falvakban semmi sem volt nyitva, ahova be lehetett volna ülni. Nem maradt más hátra, mint tekerni-tekerni és elérni Sümeget a lehető leghamarabb. Itt ki-ki a maga tempójára beállva érkezett meg, nem működött az egymást bevárjuk taktika, különben komolyabb következményei lehettek volna egy-egy kéz illetve lábfázásnak.

Valahol 7 előtt és negyed 8 között estünk be egyenként a Belvárosi Pékségbe, bevásároltunk kajából alaposan, majd mivel túl forgalmas ezáltal hideg volt a beülős része a pékségnek továbbálltunk a Szi-Vi Presszóba (ezt itt a reklám helye). A megfáradt utazókat meleg helyiséggel, kávéval és fogadtatásban részesítették. Tervünkön hüledezve a kávé mellé csoki tojás járt. Igaz cserébe nem volt nálunk semmilyen locsoló eszköz és szavalnunk sem kellett a hölgynek. Apró gesztus, de nagyon jól esett.

Bő ¾ órát töltöttünk melegedéssel. A benedvesedett cuccok szépen megszáradtak ez idő alatt a fűtőtesteken. Átruccantunk még a benzinkúthoz, ahol lepecsételték a túrakártyákat, majd irány Pápa.

Ugyan az Időkép a szombati napra délies jellegű, gyenge szelet mondott, de azok után ki lepődik meg, hogy szinte orkán erejű ÉKK-i szél tombolt egész nap, és amíg mi reggel 7 előtt -8 fokot mértünk Sümeg előtt, addig ők Keszthelyre, Tapolcára +4-et írtak. Ja, persze :D

Pápára szintén nagyon gyér forgalmú ámde meglepően kiváló minőségű utakon haladtunk. Ez a része tartalmazta a legkevesebb szintet, de amikor Iszkáz felé ráfordultunk a fehér aszfaltra és megpillantottuk magunk előtt a pofaszélben a 10%-ot ott lehet, hogy Anyum csuklott idehaza.

Pápán alaposan bevásároltunk az előttünk álló maradék öt órára, és levedlettük magunkról minden felesleges ruhát, mert gyönyörűen tűzött a nap végre, majdnem 10 fokot mértünk. Hol van már az a sümegi fagyoskodás… Ugyanakkor a sok tökölés közepette azért elő kellett vennem a csapatkapitányi énemet, és rugdosni kellett a társaságot a haladást illetően, mert ha már ennyi mindenen túl voltunk együtt, a pofaszél ne fogjon már ki rajtunk, hogy nem érünk be időre, délután ötre

Nem meglepő módon a viharos erejű széllökések közepette nem toltunk profi tempót. Az újabb buckák és a szél ereje miatt próbáltunk egységben, szélárnyékban haladni, de alaposan megtépázta a társaságot. Újabb fejben matekkal szórakoztattuk magunkat és hiába a lassabb tempó, azért csak kikalkuláltuk, hogy ha neccesen is, de meglehet a teljes 380-as karika, amit elterveztünk.

A 832-es és a 82-es kereszteződésében találkoztunk Béláék csapatával, váltottunk néhány lelkesítő mondatot egymással, mesélték, hogy látták a közben elmaradozó PG-t, nemsokára jön. És tényleg jött, betegen, fáradtan, de szépen beosztva az erejét haladt, am tőle tellett. Most PG volt a mérleg nyelve, mert a 22. órában együtt kellett elérni egy bizonyos pontot, ahol igazolni tudtuk hollétünket és onnan még 25 kilométert kell haladni a célig 2 óra alatt. Első olvasatra ez egyáltalán nem tűnik komoly kihívásnak, de 40-50-es szélben, ennyi mindent túlélve lehetett volna nehezebb. Szerencsére ez a szakasz olyan jól sikerült, hála a közben egyre DK-i-re forduló tomboló szélnek, és az útiránynak, hogy alig 75 perc alatt eljutottunk Tatára, igaz Kocsig azért kaptunk egy utolsó alapos ízelítőt, volt, hogy vért pisáltunk a 14-es sebességért enyhe emelkedőn.

De ekkor már semmi sem állíthatott meg minket, hogy együtt célba érjünk. Rövid tatai pihenőt követően szakítottuk át a képzeletbeli célszalagot a Mahagóni Étteremnél, ahol már sorjáztak a megérkezett, fáradt ámde annál mosolygósabb túrázók.

Az étteremben hallgattuk a többiek elmesélését ki mit élt át, közben átadásra kerültek az megérdemelt oklevelek és a rendkívül esztétikusra sikeredett emlékérmek.

Nem véletlen, hogy e bejegyzésben ennyiféle írással találkozhattok, hiszen a túra jellegéből adódóan mi magunk – mint sporttársak kíváncsiak vagyunk mások hogyan élték meg ezt az extrémre sikeredett 24 órás teljesítmény túrát. Ez a túra fokozottan igazolta, hogy „a randonneur szellemiség egyik fontos eleme, a helytállást minden körülmények között.”

A finom vacsorát követően a közel 36 órás ébrenlét ellenére szívesen beszélgettünk egy-egy pohár sör, üdítő mellett, hogy aztán elinduljon ki-ki a maga módján hazafelé, legyen az autóval, vonattal vagy akár a szállásra. " 

Amíg a családfőnk férfias harcát vívta, mi hárman kirándultunk. Este sétáltunk a tóparton, másnap pedig a terv az volt, hogy reggeli után körbetekerjük az Öreg-tavat és a Cseke-tavat. Nagyon hideg volt, lassan tekertünk, majdnem mindenhol megálltunk, ahol a fiúk valami izgalmast találtak, így szétfagytunk, ezért az Öreg-tó körbetekerése után hazamentünk felmelegedni. Azután folytattuk utunkat az Angol-kertbe, miután mindenki alaposan kiengedett. Ott is mindenhol megálltunk, mindent megnéztünk. Kerestünk elveszett kesztyűt és elhagyott telefont is. Végül minden megkerült, hiánytalan létszámban és felszereléssel mentünk haza, ismét szétfagyva. A hideg ellenére is szép napot töltöttünk a fiúkkal, nagyon jól éreztük magunkat.

Hó, limitált kiadásban

 Kicsit felmelegedtünk, majd átsétáltunk a szomszédos étterembe és fejedelmi vacsorát fogyasztottunk! :)

Másnap reggel, míg a család aludt, én felpattantam a -2  fokban a bringámra , megkerültem a tavat, majd eltekertem a szomszédos Vértesszőlősre. Nosztalgiázásnak szántam, korábban ott szereltek a fiúk defektet. Nagyon boldogan tapasztaltam, hogy a téli edzések nem voltak hiábavalók, mert olyan könnyedén tekertem fel az emelkedőre kiállva, mint még korábban soha! :D Ez a tény  most egy kicsit más megvilágításba helyezte a dombokat... 

Visszaérve reggeliztünk, a Zoli nélkül, mert Ő még szunyált. Így ágyba vittük neki...