Passo dello Stelvio 2758m

 Hatalmas harc volt önmagammal... Kerékpározom már pár éve, a lábamban van 22500 km, a leghosszabb utam 200 km felett van, idén is közel 6000 km-nél járok, tekertem montival, trekkinggel, országutival, mínuszokban, 40 fokos hőségben, esőben,  síkon és hegyeken, de eddig életem legnagyobb harcát 2017.06.30.-án vívtam.  Bormio melletti településről indulva nekivágtunk (a Karcsi, a Bori és mi ketten) a 40 hajtűkanyarral tagolt Stelvio hegynek. Az igazi móka, a meredek szerpentinek sora innen indul. A 27 sebességes, elől három, hátul kilenc lánckerekes bringámon innentől szinte végig az első, a legkisebb lánckereket használtam, hátul meg a három legnagyobbak valamelyikét, de leginkább a legnagyobbat.

Alig 3 km-t haladtunk, éppen elhagytuk a Bormio táblát és szakadni kezdett az eső, és a hóhatárig alig-alig állt el. Hol jobban esett, hol kevésbé. Teljesen átáztam. :( Nem haladtam gyorsan, igyekeztem tartalékolni az energiát, úgy éreztem, hogy jól megy a dolog. A fiúk jobban haladtak, mi csajok a fenyők  árnyékában lassan szenvedtük fel magunkat egyre feljebb és feljebb, időnként megállunk kicsit szusszanni,  fényképezni, levegőt venni. Folyamatosan számolgattam a visszafordítókat, alig akartak fogyni.

A 17.-nél (2147m magasan)  magamra maradtam, mert a Bori visszafordult.  Ekkor 8 km és 611m szint volt hátra. Itt egy picit megrogytam, nagy segítség az embernek, ha nincs teljesen egyedül. Folytattam az utam, de valahogyan nehezebb volt, mint addig.
A hóhatárt elérve - ami az előző éjszakai havazás miatt lentebb került - kicsi csapadékmentes időszak kövezett. Még 6,5 km! Már nehezebben és lassabban haladtam. Fáradtam és tartalékaim is fogytak. Érezhető volt, hogy már jóval 2000 m felett vagyok, eléggé megviselt. Elfogytak a fák, a szél megerősödött.

Csiga lassan haladtam felfelé, egy-egyes üzemmódban, szinte egy gyalogos sebességével, 5-6 km/h-val. 2300-2400 méter környékén jön el a kritikus pont, legszívesebben sírva fakadnék, az erőm kezd elfogyni, a kedvem lankad, még sok van hátra. Először hódara, később havazás és erős szél segített abban, hogy az utolsó 2-3 km-ben szinte az életemért küzdjek. Felmerült bennem, hogy visszafordulok, de az utolsó 2-3 km-en adjam fel???? Hiába tekertem eddig??  Már látható volt a hegycsúcs, ahová igyekeztem. Hatalmasnak tűnt a szint, amit még meg kell tennem. Ha nem "CSAK" ennyi van hátra, akkor feladom. Ezt a csak-ot nem véletlenül tettem idézőjelbe... Kb. 26,5 km-ből az utolsó 3-4 km volt a legnehezebb. Sokkal nehezebb, mint az addigi 20-22 km.

  A hőmérséklet itt már 0 -2 fok körül volt (bár az elejét is csak 7 fokban kezdtük), hó, szél, a fáradtság, az utolsó szakaszon folyamatos 8%-os emelkedő és a ritkább oxigén megtette a hatását. Minden 100 m-ért, majd az utolsó km-en, minden 10 m-ért iszonyatosan meg kellett küzdenem. Már csak alig 4 km/h a sebességem....

Álltam az 1 km-es kőnél és percekig gyűjtöttem az erőmet, hogy tovább tudjak haladni. Soha, de soha nem érzetem még ilyet. Eddig ezt el sem tudtam képzelni. Egyetlen nyomorult km... Annyira semmi távnak tűnik. Mégis ott, számomra alig-alig tűnt leküzdhetőnek. Aztán valahogy elküzdöttem magam az 500 m-ig. Már csak 500 m!!!! Örülnöm kellett volna, de nem tudtam. Olyan, de olyan soknak tűnt! 

Nagyon fáradt és türelmetlen voltam: hol van már az út vége? Hol a csúcsot jelző tábla???? Na, és amikor végre-valahára befordultam az utolsó kanyaron és megláttam: ott van! Észrevettem a párom, -aki boldogan, gratulálva rohant elém, -majd a hegycsúcsot jelző táblát, szinte eltört a mécses, az utolsó métereket könnyekkel küszködve, de a hihetetlen boldogság, elégedettség és kimerültség vegyes érzésével tettem meg. Nagyon-nagyon nehéz volt a vége, a csiga is lehagyott, DE MEGCSINÁLTAM!!!!! 

Ezért a frenetikus, leírhatatlan érzésért érdemes volt nekivágni, edzeni, készülni, pénzt beleölni, elutazni idáig. Ez élmény, ami a csúcson adatott meg nekünk, erre szokták azt mondani, hogy ez mindent megér! 

4 óra 51 perc biciklizés után fantasztikus panoráma tárult elém, egyik oldalon a bejárt út, a másik oldalon a csupa szerpentines hegyi út tekergőzik lefelé.

Nagyon erős lelki, szellemi kihívás volt, hatalmas harc önmagammal, és egy óóóriási, életre szóló élmény.

Kávéztunk és bazaraztunk a hegycsúcson. :)

Zoli elgurult a másik oldal felé és ez a látvány fogadta:

Álomszép!!! :) Közben, míg ezt a fotót készítette, elvitte a kesztyűjét a szél... Így vásároltunk egyet a bazárban, hogy ne fagyjon meg lefelé.
Bori kocsival feljött a Karcsiért és kérdezték, hogy velük megyek-e én is? Egyetlen pillanatra sem volt kérdés, hogy ez a teljesítmény csak akkor lesz teljes számomra, ha le is kerékpárral megyek.  Tudtam, hogy nagyon hosszú lesz, fázni is fogok, az ujjaim és karjaim elgémberednek, lehet, hogy ismét elázok, de egyértelműen nemet mondtam. :)

Miután megvettük a kesztyűt és a hűtőmágnest, elindultunk lefelé. A havas részen valóban fáztam egy kicsit, de csak akkor, amikor megálltunk a svájci elágazásban. Amint visszaültem a nyeregbe, elmúlt. Jól vizsgázott ismét a Rapha szélkabátom, nagyon örülök neki. A szép részeken megálltunk fotókat készíteni. Próbáltuk a látványt megörökíteni és magunkba szippantani, mélyen elraktározni az emlékezetünkben, mert ki tudja, hogy valaha látjuk-e még.

Szerintem hamar leértünk Bormióba, sem nem volt olyan hosszú, sem nem volt olyan fárasztó a gurulás, mint ahogyan azt előre elképzeltem. Teljesen más képet mutat a táj és az út lefelé. Mintha nem is ugyanott járnánk visszafelé.

Valfurváig ismét emelkedett az út, a hosszú gurulás után egy picit rosszul  esett, de hamar hazaértünk. :)  Szenzációs élményben volt részünk, semmi eddigihez nem hasonlítható. :)

STRAVA

"Mit kell tudni erről a nevezetes hegyről? A Stelvio Olaszország legmagasabb hágója, ennél lényegesen magasabb aszfaltozott utat az Alpokban sem nagyon találunk. Átlagmeredeksége:7,4%-os, egy rövidebb szakaszon viszont közel 15%-os, a teljes szintemelkedés pedig meghaladja az 1800 métert.  Sokan nem is értik a Stelvio valódi nehézségét. Nem az 1800 méteres szintkülönbség ver oda a kerékpárosnak, hanem a rendkívüli tengerszint feletti magasság: a mászás második felét 2000 méter felett kell megtenni, amely igencsak megviseli az ember szervezetét. Az oxigénhiányos állapotra nem mindenki reagál egyformán: van, akiből teljesen elszáll az erő, mások viszonylag jól alkalmazkodnak. Az amatőrök, tapasztalatlan kerékpárosok számára pedig egy Stelvio kaliberű hegy a tengerszint feletti magasság miatt akár elérhetetlen feladat lehet."