Kalandjaink... : Bakony200

Hajnali 4-kor csörgött az ébresztő, ami önmagában is gyilkos, de ha hozzátesszük, hogy éjfélkor még fent voltunk, valamint azt, hogy a héten betegeskedtem és 2 körül is ébren voltam egy jó kis köhögő koncertre, akkor még most sajnálom magam... :D

5-kor indultunk és 7 előtt már a rajt helyszínen voltunk. Jó helyen tudtunk parkolni, pár méterre az esemény helyszínétől. Átvettük a rajcsomagot, felhelyeztük a rajtszámokat, elkészültünk és 7:31-kor elindultunk.

Fél percenként 2-3 főt indítottak, azért, hogy a város forgalmát ne terheljék meg. Nagyon jól ki volt táblázva az út, sokat segített, hogy nem kellett stresszelni azon, hogy mikor, merre kell haladni. Veszprém és Nemesvámos között egy nagyon szuper kerékpárút épült, amolyan "hinta-palintás" , ami a sík után a következő kedvencem. :) Ezeket még izomzat nélkül is meg lehet tekerni, hiszen a lejtőn jól begyorsítasz és a lendület felvisz a dombra, majd ismét lejtő, gyorsulás, majd ismét domb. Ezt a típusú vidéket Horvátországban szerettem meg a tavalyi évben. :) Nem kedvelek folyamatosan, sokáig felfelé tekerni,- talán azért, mert nem tudok, :P - de ezeket az utakat már elkezdtem élvezni. Mindig meglepődöm, hogy mennyire nem tudom megítélni az előttem álló domb nagyságát... Elképedek, hogy milyen nagy, milyen magas, milyen meredek, jönnek a kétségbeesett gondolatok a fejembe: biztosan nem tudok rá feltekerni, biztosan nem sikerül.. stb, majd a lejtőn felgyorsulva, minden gond nélkül felgurulok rá :D Ezt így folytatódik dombról dombra. :) Nyilván ez csak első tekerésnél van így, és egy kicsit vágyom arra, hogy ezeken az utakon többször is tekerhessek... hogy ki tudjam tapasztalni... hogy ki tudjak dolgozni stratégiát... hogy feszegetni tudjam rajta a határaimat... Jó lenne tudni, hogy akkor mit tudnék kihozni magamból... Talán majd egyszer... :) Jövőre már várni fogom ezt a kerékpárutat, szerintem az túra legjobb része volt! :)

Az első ellenőrző pont önellátó volt, a bejára melletti ablakpárkányon hagyták a bélyegzőt, magadnak nyomtad be. Volt aki leugrott a bringáról, futva pecsételt és már futva ugrott is vissza a bringára. :) Mi ennyire véresen komolyan nem vettük a dolgot, hiszen ez nem egy verseny, hanem teljesítménytúra.

A 77-es főúton folytattuk utunkat. Zoli azt gondolta, hogy készít egy-két képet, persze mindezt menet közben. :) Sikerült kiejteni a kezéből a készüléket, ami csodával határos módon sértetlenül megúszta. :) Nem tört össze az eséstől, pedig több, mit 30 km/h-val haladtunk, és az a két autó sem ment át rajta, amelyek éppen akkor haladtak el ott. Ilyen előzmények után készült a kép, amint várakozok, hogy felvegye a telefont és folytassuk utunkat.

Hamar letértünk a nagyon jó minőségű főútról a 7308 számú útra, amin Szentgál felé tartottunk. Az elágazás után hamar és kitartóan emelkedni kezdett, nem tudtam a Zolival tartani a tempót. Itt fordult meg először a fejemben, hogy "elengedem" Őt... Ugyanis én a 100km+ csúcs tárva neveztem, Ő pedig a 200km+csúcs távra. Kb. 80 km-ig azonos útvonalon haladt a túra és abban reménykedtem, hogy tudunk együtt haladni. Féltem, hogy eltévedek és Ő nyújtotta számomra a biztonságot. :) Viszont látva, hogy mennyire feltartom, úgy gondoltam, hogy nem lehetek ennyire önző... Ő viszont mellettem maradt, bevárt, biztatott. :)

Amint megszűnt előttünk az emelkedő ismét jól haladtunk. Csatlakozott hozzánk egy sporttárs, együtt gurultunk be Szentgálra, az ellenőrzőpontig.

Pecsételés után azonnal haladtunk tovább a következő ellenőrző pontra, amely a Kab-hegy tetején volt. Szentgálról kiérve ismét emelkedő következett. A harmadik "utasunk" továbbra is velünk tartott. Az emelkedő miatt elkezdtem leszakadni, emberünk kikerült és a Zolit követte tovább. Mondtam, hogy ne várjon rám, tekerjen a saját tempójában, majd találkozunk fent a hegyen. Így is tett, és- bár beleadtam apait-anyait, -folyamatosan nőt közöttünk a távolság. Mígnem egyszer csak már nem is láttam. Hirtelen nagyon magányosnak, elhagyatottnak éreztem magam. :( Ott voltam egyedül a nagyvilágban... Rossz érzés volt, hiszen mi összetartozunk... Elhessegettem ezt az érzést és nyomtam tovább. Közben elérkeztem a Kab-hegyi elágazáshoz és elkezdtem a mászást... Nem élveztem túlságosan, de része a túrának, meg kell csinálni hozzáállással küzdöttem. Már nagyon elegem volt és azt hittem, hogy mindjárt vége lesz az útnak, amikor megláttam egy kék festést az aszfalton, hogy még 2 km... Azt gondoltam, hogy akkor nekem van végem.... Megálltam és megírtam a Zolinak, ha felér ne várjon, menjen nyugodtan, hiszen előtte még nagyon hosszú út áll, ne töltse várakozással az időt. Összeszedtem magam és továbbindultam. Hamarosan jött is szembe az én Drágám. :) Egy puszira megálltunk és jó utat kívántunk egymásnak és megbeszéltük, hogy találkozunk a célban.

Már nem sok volt felfelé, megszereztem a Kab-hegy pecsétet, ittam két pohár almalét és gondoltam csinálok egy fotót a látképről... csakhogy látkép nem volt... :( Nagyon magasra nőtt növényzet vett körül. Felpattantam a bringámra és elindultam LEFELÉ!!! :) Jupiiiii... Persze ez sem okozott maradéktalan örömet, mert a felfelé tekerők elfoglalták az utat, ami elég rossz minőségű volt. Kátyúk, a széle gödrös, töredezett aszfalt, szóval nagyon kellett koncentrálnom, hogy se defekt, se perec ne akadályozza meg a túra sikeres teljesítését. Megkönnyebbüléssel vettem tudomásul amikor leértem, hogy: vége, kész, nincs hegyre fel és hegyről le sem. :) Ezt is MEGCSINÁLTAM, alföldi lányként.

Boldogan haladtam tovább, élveztem a sokkal enyhébb lejtő adta gurulás élményét, -hiszen ez már tényleg élmény volt -, a madarak hangját, azt, hogy mostanra már eléggé szétosztott a mezőny, és csak néhányan lézengünk az úton.

Visszaérve a 77-es főútra Kapocs felé vettem az irányt. Bizonytalan voltam, hogy meddig és merre kell tekerni, kell-e letérnem a főútról vagy sem, de ez a problémám is megoldódott, mert utolértem két ajkai (Bringajka feliratú mezben tekerő) férfit és "rájuk cuppantam" :) Tudtam, hogy bármelyik távot is tekerik, Kapolcsot kell, hogy érintsék, ugyanis ott válik el a két táv egymástól. A rövidebb távot ott fordítják vissza Veszprém felé, a hosszú táv pedig Ajka felé halad. Így nagy nyugalomban tekertem mögöttük, egy ici-picit lassabban, mint a saját tempóm, de éppen jó volt arra, hogy megpihenjek.

Kapolcson beszereztem a pecsétet, ettem két pogácsát, ittam két pohár meggyszörpöt és már haladtam is Vigántpetend felé.

Ettől a településtől ismét emelkedni kezdett, ami nagyon rosszul esett, mert -tájékozatlanságomból adódóan- azt hittem, hogy már csak visszagurulunk Veszprémbe... :D :') 20-30 km táv volt még hátra. Szóval küzdöttem a "felfelével"... Így értem a következő településre. Közben leelőzött egy pasi, illetve amikor a tábla lefotózása miatt megálltam, egy rekus is. Pillanatokon belül utolértem őket, mert Nagyvázsonyban az utolsó ellenőrző pontnál "tankoltak" :) Itt is gyorsan ittam, ettem egy negyed banánt, pecsételtettem és őket otthagyva indultam tovább.

Eseménytelen, csendes úton értem Barnagra. Féltem ettől a résztől, mert az elmúlt két alkalommal a másik irányból tekertük és emlékeztem, hogy Barnagra egy hatalmas lejtőn érkeztünk. Alig tudtam megállni táblát fotózni úgy száguldoztunk be a faluba. :) Most viszont ugyanezt a lejtőt felfelé kellett megtekerni... Nem volt olyan kellemes, de megcsináltam, hamar elérkeztem a tótvázsonyi elágazáshoz.

Nemesvámostól ismét a kerékpárúton haladtam. Ez volt túra legjobb része, az ez útszakasz a kedvencem lett. Szeretnék még rajta tekerni... Szépen visszahintáztam Veszprémig, fülig érő szájjal! :) Nagyon élveztem!!!

Veszprémbe érve elbizonytalanodtam az utat illetően... Egy srác követett már néhány km óta, és hátrafordulva megkérdeztem Tőle, hogy tudja-e az utat a célhoz? Azt a választ kaptam, hogy: -Nem! Azért követlek téged! :D :D Megállapítottam, hogy vak vezet világtalant...

Az aggodalmam felesleges volt, mert remekül ki volt táblázva az út, mind a 100 km-en!!!!

A célban mikrofonba kiabálva köszöntöttek, gratuláltak, majd az időpont beírása után megkaptam az érmet és egy fél literes palack vizet. Ezután fotót is készítettek rólam és Wiliről.

Az autóhoz érve a bringát beraktam hátra én pedig beültem a kocsiba. Zolinak megírtam, hogy végeztem, Ő pedig tájékoztatott, hogy 155 km-nél jár. Elámultam, nagyon ügyes, nagyon jól halad. 29,3 km/h átlagsebességgel!!! hűűűűhhaaa... szegényt én feltartottam... vajon mennyi lenne, ha nem teszem?

Felfedeztem, hogy nagyon olajos vagyok, elképzelésem sincs, hogy hol és miért szereztem. :D

Míg ezen tanakodtam, rám tört a fáradtság... de olyan nagyon, hogy sem gyerekeket nem volt erőm felhívni, sem Wc-re nem volt erőm elmenni, de még az olajat sem volt kedvem letakarítani a lábamról. Csak ültem és ültem, néztem bambán magam elé... Így telt el egy óra. Akkor összeszedtem magam annyira, hogy felhívtam a Zalánt. Gyorsan lerázott és ültem tovább... Menet közben nem is éreztem, hogy fáradt vagyok, valószínűleg hajtott a versenyszellem. :)

Összesen másfél óra telt semmittevéssel, majd letakarítottam az olajat, elmentem wc-re és előkaptam Wilit. Elindultunk, hogy szétnézzünk egy kicsit Veszprémben. Már nem éreztem az az ólmos fáradságot, minden rendben volt.

Teljesen elámultam, hogy milyen gyönyörű város Veszprém!!!!

Kb. 1 óra múltán visszatekertem a parkolóhoz, hogy megnézzem a Zoli nem érkezett-e már vissza. Mivel nem, így ismét elindultam. Tettem még egy kis kört és visszatértem az autóhoz. Láttam, hogy Zoli már a kedvenc útszakaszomon "hintázik" és hamarosan Veszprémbe ér. Odasétáltam a célhoz és ott vártam öleléssel, gratulációval. Nagyon jó időt ment, nagyon ügyes!!! Ő is megkapta a "célcsomagot", fotó, majd irány az autó. Ő is nagyon elfáradt. :)

Kb. 5 perc pihenés után elindultunk az étterembe, hogy elfogyasszuk a májas rizottót, amit a teljesítésért kaptunk. Sör, üdítő, kávé, majd indulás haza...