A Gerecse50 egy 1982 óta megrendezett teljesítménytúra, ami Tatabányáról indul, és oda is érkezik.
Minden év áprilisának 3. szombatján kerül megrendezésre. Én eddig 2x vettem részt rajta, kb. 20-22 éves koromban, azaz kb. 10-12 évvel ezelőtt… Annyira emlékeztem, hogy nem volt egyszerű, és a cipő pár helyen feltörte a lábamat, de más egyéb emlékem nem volt róla.
Onnan jött az ötlet, hogy induljunk el rajta Zolival, hogy meg tavaly Zoli átküldött nekem egy linket a Vérkőrről, amit kerékpárral szeretne abszolválni, de mivel a szabály szerint csak 2 személyes csapatban lehet rajta indulni, és a párja nem szeretne ezen részt venni, ezért engem akart megfűzni. Én mivel nem vagyok képzett kerékpáros, előtte szerettem volna felkészülni, ezért elkezdtem edzeni, és kitaláltuk hogy „bemelegítésnek“ lenyomjuk a Spartan Race veszprémi sprint számat, illetve a Gerecse50-et. Én a Spartantól tartottam jobban, Zoli a Gerecsétől. Én mivel mar 2x megcsináltam, ezért próbáltam megnyugtatni, hogy nem nagy szám és, hogy ne aggódjon nem lesz gond. Utólag kicsit elbagatellizáltam a dolgot, de tényleg nem emlékeztem rá, hogy milyen volt a verseny… de ezekről majd később…
2017. április 15-én reggel 6 óra körül találkoztunk Zolival Tatabányán a megbeszélt helyszínen, onnan kb. 5 perc sétára volt a rajt és a cél helyszíne. Előzetesen mar online beneveztünk, hónapokkal ezelőtt. Rendesen felpakoltunk, a hátizsákunk tele volt szendvicsekkel, vízzel, váltás ruhával, váltás cipővel, kamera, szelfibot, kiskutyafüle, minden. Igaz volt a mondás, hogy amekkora a hátizsák, annyi cuccot viszünk. Ez utólag óriási hiba volt, elég lett volna csak pár váltás zoknit vinni, egy pár szendvicset, és kész.
6:22-kor becsekkoltunk, és elindultunk. 12 óra volt a szintidő, de ezt ekkor még nem tudtuk, mert nem tájékozódtunk előtte. Erről sem. Úgy an bloc nem voltunk felkészülve, legyintettünk csak sétálni kell, semmi extra.
Az első pár száz méteren leszűrtük a tanulságot, elnézve a többieket, hogy sok cuccot hoztunk. Mások a miénkhez képest nagyon kicsi hátizsákokkal keltek útra, van aki csak egy palack fél literes vízzel a kezében ment. Ehhez képest nekünk volt vagy 8 szendvics, csokik, energia gél, 2 – 2,5 l víz stb. a fullra rakott hátizsákunkban. Mindegy, ez van. Menjünk csak… nem ezen fog múlni…
Pár km után kiértünk a városból, és már nem betonon, hanem erdei ösvényen vezetett az utunk. Az első ellenőrző pont a János forrásnál eléggé hamar volt (3,6 km után) itt viccesen megjegyeztük, hogy már csak 14x ennyi van hátra…
Ezután kicsit dörzsölte a cipő a bal sarkamat, és mivel tudtam, hogy még sok van hátra, ezért szóltam Zolinak, hogy álljunk meg, és cipőt cserélek. (Még jó, hogy volt nálam csere cipő, itt még örültem, hogy mindenre gondoltam, és sok cuccot vittem magammal). Aztán elég sokat mentünk mire elértünk a 2. ellenőrző ponthoz, a Baji vadászházhoz (ez kb. 11 km-nél volt). Itt gyorsan pecsételtettünk, vehettünk egy almát, és mentünk tovább. Mivel úgy emlékeztem, hogy az elején van egy olyan szakasz, ami elég nehezes, és régebben ott mindig megfogadtam, hogy többe nem jövök J, ezért mentünk, és vártuk ezt a rossz részt, de nem jött el… ennek 2 oka lehet. Vagy módosították a túra útvonalát (ami elképzelhető, mert a rajtnál hallottunk valami olyasmit, hogy valahol az eső elmosta az utat) vagy pedig jobb lett a kondim, mint 10 evvel ezelőtt. De valószínű az első verzió a reálisabb…
Újabb 5 km után megérkeztünk Tardosra, ami egy szép fekvésű kis falu, körbevéve hegyekkel (na, jó dombokkal). Itt gondoltam, ideje megenni egy szendvicset, meg telefonálni egy rövidet, hogy leadjam a megígért helyzetjelentest. Ha jól emlékszem azt mondtam, hogy 16 km-nél járunk, tehát még 2x ennyi hátravan, de elég jól bírjuk, kicsit dörzsöl a cipő, de nem olyan rossz a helyzet, és eddig az időeredményünk is, beleférünk a tervezett 10 órába (ezt csak úgy kb. magunknak lőttük be, 12 perc / km-rel számolva). Ez után Pusztamarót következett 22 km-nél, de erről csak annyi emlékem van, hogy egy kereszteződésben volt a pecsételő hely. Utána 27 km-nel Hereg volt a következő. De erről az állomásról sem jut eszembe semmi, egyszerűen kitörlődött…
Ezután következett a legrövidebb szakasz, mindössze 2,1 km hosszú viszont + 230m szintkülönbséggel levő Banya-hegy. Megbeszéltük, hogy “boostolunk”, és megettük az energia gélt. Egyfajta pszichés dopping hatást vártunk tőle. Itt eléggé nehéz, és fájdalmas volt felmenni, mert nagyon fajt a sarkam az emelkedőn, de összeszorított foggal viszonylag gyorsan felmentünk, relatíve sok embert sikerült is megelőznünk… ez után következett a leghosszabb szakasz, a több mint 10 km-re levő Koldusszállás. Erre halványan emlékeztem, hogy nagyon hosszú és monoton. De nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Itt már nem egymás mellett, hanem egymás mögött haladtunk, mindkettőnk járása belassult, és próbáltunk úgy lépni, hogy minél kevésbé fájjon. Nagyon kellett koncentrálnunk, és minden egyes lépést meg kellett tervezni, hogy hogyan lépjünk, hova lépjünk, hogy minél kevésbé fájjon. De fájt. Nagyon. Néha hátranéztem, hogy megvan-e még a Zoli, de többre sajnos nem maradt energiám.
Pedig szerettem volna biztatni, valahogy segíteni neki. De nem tudtam, elég volt magamat vonszolni.
Valamikor a résztáv közben kiértünk egy nagy mezőre. Ott kitaláltuk, hogy megállunk, és zoknit cserélünk. A sarkamon volt egy eléggé csúnya vízhólyag, ami már többször kifakadt, ezért úgy döntöttem, hogy visszacserélem a cipőmet. Ezt még mostanáig sem tudom, hogy jó ötlet volt-e vagy sem. Túl jól egyik cipővel sem jártam, az biztos. Viszont a száraz zokni egy darabig jó volt, persze fájt a sarkam, de talán nem annyira… egy lankás lejtőn vezetett az utunk, és úgy döntöttem hogy belefutok egy kicsit. Sokkal jobban nem fájhat, és így gyorsabban túl leszek rajta. Nem azt mondom, hogy nem éreztem semmit, mert azért fájt egy kicsit, de jobb volt mint gyalogolni. Ekkor átkeltünk egy betonos úton Vértestolna felé, és láttuk az állomást. Vagyis, csak azt hittük, hogy látjuk. Mert ez csak egy köztes pont volt, ahol lehetett zsíros kenyeret, meg szódat vételezni. De pecsétet nem adtak… úgyhogy mentünk tovább… fogalmunk sem volt, hogy mennyi lehet meg hátra a várva várt 10 km-ből Koldusszállásig. De nem akart eljönni… Mintha toltak volta előttünk… Egyre elcsigázottabbak voltunk, és egyre nőtt közöttünk a távolság… Egyszer, amikor hátranéztem láttam, hogy Zoli megállt, és keresett valamit a táskájában, akkor bevártam, és mondta, hogy húzza a görcs a vádliját... próbáltam segíteni neki, visszafeszítettem a lábfejét, ahogy a TV-ben láttam a focimeccseken, de eddig még soha nem csináltam élőben senkinek…. Utána adtam neki egy magnézium tablettát, és reméltem, hogy tudtam neki segíteni, mert azért még sok volt hátra. Egyszer csak megpillantottuk az ellenőrző pontot, és mentünk pecsételni. Előtte még egy Bridgestone-os pavilonnál adtak egy egy kis csokit, meg kulcstartót, de nem igazan tudtam neki örülni. A csokit megettem egyből, hátha ad valami kis energiát, a kulcstartót valahol a később véletlenül kidobtam a csokis papírokkal együtt….. kb. 2 km múlva összesen már 42 km környéken volt még egy ellenőrző pont, de ezt se nagyon tudom felidézni… csak mentünk tovább rendületlenül. Aztán mondta a Zoli, hogy tartsunk szünetet. Eddig gyakorlatilag meg se álltunk, csak mentünk előre monotonon… egy farakás végében ültünk le, ettünk, kicsit nyújtottunk, pihentünk... de tudtam hogy nagyon rossz lesz felállni, és újra elindulni. Elképzelem mennyire szánalmasan ülhettünk ott, mert egyszer csak valaki megkérdezte, hogy minden rendben van-e…. mondtuk, hogy rendben persze… aztán kb. 44 km-nél kiértünk az autópálya hídhoz. Pecsételés után megkérdeztem a Zolitól, hogy szeretne-e pihenőt tartani, azt mondta, hogy rám bízza a döntést, és én a pihenő nélküli tovább haladásban döntöttem. Tudtam, hogy igaz, hogy csak újabb 2 km áll előttünk fel a Turulig, de végig felfelé. Nagyon nem hiányzott, de ez van, ezt kellett csinálni. Mentünk az út mellett, és sütött a nap. Egyszer megelőztem egy előttünk haladó házaspárt, és néztem vissza, hogy mikor jön a Zoli. De nem előzött, ott ment mögöttük. Bevártam őket, és mondtam hogy gyere menjünk, jó érzés megelőzni őket.. aztán mentünk tovább, éreztem hogy biztatni kéne öt, támogatni, de nem bírtam, ezért nem voltam kibékülve magammal… haragudtam magamra, mert ha nekem ennyire fáj, akkor neki hogy fájhat… ? 10 évvel öregebb nálam, és nem szokott sem gyalogolni, sem futni. Amúgy tudom, hogy kitartó, és szívós, és jár edzésekre, meg rengeteget biciklizik, de ez másfajta terhelés volt. Valahogy felvánszorogtunk a Turulhoz, de egyikőnknek sem jutott eszébe, hogy kimenjünk a szélére, és megnézzük a panorámát, pedig nagyon szép, voltam már többször ott, de ott, akkor ez fel sem merült. Minden lépésünket átgondoltuk, fölöslegesen egy métert sem mentünk. Zoli kérte, hogy álljunk meg, és tartsunk egy pihenőt, leültünk egy padhoz, és csak néztünk ki a fejünkből… ha jól emlékszem nem is ettünk, csak kicsit próbáltunk nyújtani, meg guggolni… néztem az órámat, és tudtam hogy a 10 és 11 óra szintidők annyira esélytelenek, hogy hihetetlen, a 12 órás szintidőhöz is iparkodni kellett, de ezt nem mondtam, az idő mar nem volt fontos, a lényeg, hogy beérjünk, és végigcsináljuk. A Turultól lépcső vezet lefelé, és kegyetlenül rossz volt. Minden egyes lépés kész kínszenvedés volt, itt is én mentem elöl, és láttam a Zolin, hogy nagyon kínlódik. Utólag visszagondolva, segítenem kellett volna, hogy egyik kezével a korlátban, másik kezével bennem tudjon kapaszkodni, de ez akkor nem jutott eszembe sajnos. Aztán, vége lett a lépcsőknek, és egy lejtős szakasz következett immáron betonon, ott is futottam, mert már nem bírtam gyalogolni. Mindenhol fajt. Zoli valahogy levánszorgott, és mentünk tovább, immár sík, betonos terepen újra a városi dzsungelben. Eddigre már eloszlott a mezőny, se előttünk nem voltak, se mögöttünk láthatáron belül. Szerencsénkre ismerem a varost, mert ide jártam főiskolára, meg laktam is ott jó pár évig. Úgyhogy tudtam, hogy merre kell mennünk, és mennyi van még hátra… nem volt sok, max. 1,5 km. Mentünk, mint háború után a katonák. Kicsit sántikálva, elcsigázottan, fáradtan, szótlanul, magunk elé meredve. A cél előtt kb. 200 m-rel láttam, hogy a túl oldalon valaki fut. Egyrészt presztizsből, másrészt, hogy mielőbb túl legyek rajta, én is elkezdtem futni, és értem volna be előbb a célba, de Zolinál voltak az igazoló lapok, úgyhogy visszakocogtam elé, és kivettem a lapokat a táskájából. Újból futva mentem előre, és értem be a célba. 11 óra 57 alatt csinátuk meg, és mint kiderült, 12 óra volt a hivatalos szintidő! Kb. fél perc múlva Zoli is odaért, úgyhogy az öve is bőven szintidőn belül volt. Örültem, hogy végigcsináltuk, de akkor valahogy nem tudtunk örülni neki. Vagy legalábbis nem tudtuk kimutatni, de meg saját magunknak sem nagyon. Annyira fáradtak, és tapasztalatlanok voltunk, hogy egyből mentünk a kocsihoz, pedig a másik sátorban adták volna oda az oklevelet, meg valamilyen kitűzőt. Úgyhogy csak az igazoló lapunk maradt meg a 10 érvényes pecséttel emléknek, hogy igen, megcsináltuk!
