Korábban posztoltam a Stelion szerzett tapasztalatomat,
élményemet, érzéseimet. Akkor azt hittem, hogy hosszú időre ez lesz a
legnehezebb, legmeghatározóbb élményem, és ehhez képest másfél hónap telt csak
el és máris sikerült letaszítani az első helyről. Brac szigeten vagyunk,
Bolban, és a tegnapi napra egy montis túrát terveztünk. Bolból indulva, Murvica
irányába, majd miután a kőzúzalékos szerpentinen feltekerünk, megkerülünk egy járhatatlan
völgyet, visszatérünk a sziget szélére és a csipkés parti szakaszokon elkerekezünk
Milnába, majd onnan feltekerünk a sziget legmagasabb csúcsára, a Vidova Gorára
(780m) és végül vissza Bolba. Ez mindössze 70 km, ami otthoni körülmények
között sörözéssel, kávézással is teljesíthető három óra alatt.
A túra így is kezdődött, túl voltunk a nehéz szakaszon, az
első 15 km alatt 650 m szintet szedtünk össze, gondoltam, hogy innen egy kis
gurulás következik.
Következett volna is, csak a kőzúzalékos utat a quadosok és
az arra legelésző birkák annyira tönkretették, hogy gyakran kellett leugrani a
bringáról a nagy darabos, laza kövek miatt. Hamar találtuk úttalan utakon
magunkat, leereszkedtünk 150-200 métert és elfogyott az út előttünk. Választhattuk
, hogy visszamegyünk az aszfaltig és azon gurulunk tovább, vagy a jelzett turista
úton átkelünk a völgyön, felmegyünk a következő hegyre és becsatlakozunk abba
az útba, amin eredetileg is terveztük a túránkat.
A másodikat választottuk, ami –utóbb visszatekintve -jó móka volt ugyan, de jelentős időveszteséget jelentett. Szinte járhatatlan utakon kellett átcipelnünk a bringákat, életveszélyes szakadékok mellett. Olykor félelmetes volt. Senki emberfiával nem találkoztunk, amin jókat kacarásztunk, mert biztosan hülyének nézett volna. Járni is alig lehettet, mi pedig még a dög nehéz bringáinkat is cipeltük magunkkal.
Jókedvűen, vidáman, élvezettel haladtunk, párom néha elcsüggedt, mert nem lehetett látni, hogy hová is tartunk. Időnkét a világ végén éreztük magunkat, sem térerő, sem mobilnet nem állt rendelkezésre. Mindemellett élveztem a látványt, egyszerűen IMÁDOM a horvát kopár sziklákat, nem tudok betelni a látványával. 8 éve minden nyáron eltöltünk ebben az országban 2 hetet (mindig máshol) és nem tudom megunni. Újra és újra lenyűgöznek a sziklafalak, a növényzet, ami képes ilyen körülmények között megélni. Elképeszt az itt élők egyszerűsége, a kőházak, a hegyek között meglapuló kis falvacskák. Az utak, amelyek nem vezetnek sehová, a kolostorok, amiket elképzelni is alig tudok, hogy hogyan építették oda, ahol azok vannak. Szinte mindenhonnan látszik a ragyogó tenger, az üdülő területeken pedig felhőtlenül hódolhatnak a vízi sportok kedvelői a szenvedélyüknek. Nagyszerű ebben az országban, minden gyönyörű, de számomra a sziklák nyújtják a legcsodálatosabb látványt. A tegnapi napon éppen ezeken a csodálatos sziklákon haladhattam, benne lehettem a hegy közepében, élvezhettem közelről is őket. Nekem semmihez sem fogható élményt nyújtott. Zoli viszont folyton azon aggódott, hogy nekünk a másik hegynek a tetején kell majd lennünk és folyamatosan lefelé haladunk, veszítjük a szintet. A szemközti hegy pedig egy meredek sziklafal volt, sehol sem volt látható rajta semmilyen csapás, vagy útvonal. Azt gondolta, hogy számunkra, kerékpárral a hátunkon, nem lesz majd járható, és ezt a szintet, amit eddig lefelé jöttünk, majd tehetjük meg visszafelé is, ugyanitt. Így haladgatva találtuk magunkat egyszer csak a Plustinja Blaca –nál. Egy ez elképesztő nagyságú, gyönyörű építmény – a semmiben. Semmilyen járművel nem lehet megközelíteni, csak kizárólag gyalogos ösvényeken. Legközelebb hajóúton lehet eljutni hozzá, de a parttól is még 45 perc gyaloglás és kb. 300 m szint vár az ide látogatókra. Felfoghatatlan számomra, hogy ez az épület itt áll. Itt láttunk először turistákat, akik meg is bámultak minket rendesen, sőt, le is fotózgattak. Egy csacsival is találkoztunk, aki őrt állt az udvaron. Ettől a ponttól kezdve haladtunk ismét felfelé és majdnem függőleges sziklafalban kialakított szerpentinen. Nem semmi élménnyel gazdagodtunk mire felértünk. Volt, amikor a szél is majd letépte a fejünket, így kellett a keskeny, nagyon meredek ösvényen a bringákat felcuccolni. Elképesztő volt, nem tudom leírni sem! J Szemben mindössze két ember jött, némi várakozást és logisztikát igényelt, hogy hol és hogyan haladjuk el egymás mellett…
Küzdelmes és hosszú út során elértük a széles, partra vezető utat Milna felé. Elég laza volt a talaj, engem ez egy kicsit sokkolt, de azért jól leereszkedtünk rajta. A látvány lenyűgöző volt. Elég messze volt Milna ezen a terepen, volt időnként olyan érzésem, hogy csak tekerünk, tekerünk a forró napon, de nem haladunk. A sziget csipkés szélein építették ki a kőzúzalékos utat, csak mentünk és mentünk, de előre nem nagyon haladunk. Élet vége érzésem támad, vizünk már régen nem volt, azt hittem, hogy hátralévő életemben csak tekerek Milna felé, de sohasem fogok odaérni. Aztán hogy, hogy nem, de egyszer csak Milnában voltunk.
Soha olyan finomnak még nem érzetem Nestea-, mint akkor és ott. J 1100 m szint és 40 km volt mögöttünk, ami nem olyan sok, csak az útviszonyok tették azzá. Itt egy kicsit elidőztünk, ettünk, ittunk és elindultunk a sziget legmagasabb csúcsa felé, a Vidova Gora-hoz. Ismét mászni kezdtünk, a tengerparttól, amivel elég jól haladtunk, Nezerisca-ban ismét kéváztunk és frissítettünk. Innen még előttünk volt 450 m szint és már délután 5 óra volt.
Nyomtuk és fél 7-kor fordultunk rá a hegyre vezető útra. Ekkor már csak 200 m szint volt hátra. Nem volt vészes, nehezebbet vártam. Az elénk táruló látvány lenyűgöző, mindenkinek látni kellene! A szomszéd szigetek és Bolra teljes a rálátás. Eszméletlen gyönyörű!!! Fotózkodtunk és próbáltuk beszippantani, elraktározni a látványt, hiszen a fényképek és videók amiket készítettünk, nem adják vissza a valóságot.
Innen akár haza is gurulhattunk volna, kb. 30 km, és nagyjából 140 m szint lett volna benne, a többi gurulás, de már este 7 óra elmúlt, egy óránk volt sötétedésig, ezért úgy döntöttünk, hogy ismét a turista utat választjuk. Úgy csak 3 km a szállásunk, a jelzett turistaút ott halad el a házunk előtt. Egy óra alatt leérünk…. :D De nem!!! Ismét keskeny, köves, sziklás, meredek úton haladtunk lefelé. 3 km alatt kellett kb. 650 m szintet veszítenünk. Ismét bringákat cipeltünk és természetesen ránk sötétedett. J Ismét senkivel sem találkoztunk.
Este 9 óra előtt értünk haza, egy nagyon fárasztó, de annál izgalmasabb,
felejthetetlen útról. Nagyon-nagyon elfáradtam, még nem érzetem ehhez hasonlót.
J
Jókedvűen, vidáman, élvezettel haladtunk, párom néha elcsüggedt, mert nem lehetett látni, hogy hová is tartunk. Időnkét a világ végén éreztük magunkat, sem térerő, sem mobilnet nem állt rendelkezésre. Mindemellett élveztem a látványt, egyszerűen IMÁDOM a horvát kopár sziklákat, nem tudok betelni a látványával. 8 éve minden nyáron eltöltünk ebben az országban 2 hetet (mindig máshol) és nem tudom megunni. Újra és újra lenyűgöznek a sziklafalak, a növényzet, ami képes ilyen körülmények között megélni. Elképeszt az itt élők egyszerűsége, a kőházak, a hegyek között meglapuló kis falvacskák. Az utak, amelyek nem vezetnek sehová, a kolostorok, amiket elképzelni is alig tudok, hogy hogyan építették oda, ahol azok vannak. Szinte mindenhonnan látszik a ragyogó tenger, az üdülő területeken pedig felhőtlenül hódolhatnak a vízi sportok kedvelői a szenvedélyüknek. Nagyszerű ebben az országban, minden gyönyörű, de számomra a sziklák nyújtják a legcsodálatosabb látványt. A tegnapi napon éppen ezeken a csodálatos sziklákon haladhattam, benne lehettem a hegy közepében, élvezhettem közelről is őket. Nekem semmihez sem fogható élményt nyújtott. Zoli viszont folyton azon aggódott, hogy nekünk a másik hegynek a tetején kell majd lennünk és folyamatosan lefelé haladunk, veszítjük a szintet. A szemközti hegy pedig egy meredek sziklafal volt, sehol sem volt látható rajta semmilyen csapás, vagy útvonal. Azt gondolta, hogy számunkra, kerékpárral a hátunkon, nem lesz majd járható, és ezt a szintet, amit eddig lefelé jöttünk, majd tehetjük meg visszafelé is, ugyanitt. Így haladgatva találtuk magunkat egyszer csak a Plustinja Blaca –nál. Egy ez elképesztő nagyságú, gyönyörű építmény – a semmiben. Semmilyen járművel nem lehet megközelíteni, csak kizárólag gyalogos ösvényeken. Legközelebb hajóúton lehet eljutni hozzá, de a parttól is még 45 perc gyaloglás és kb. 300 m szint vár az ide látogatókra. Felfoghatatlan számomra, hogy ez az épület itt áll. Itt láttunk először turistákat, akik meg is bámultak minket rendesen, sőt, le is fotózgattak. Egy csacsival is találkoztunk, aki őrt állt az udvaron. Ettől a ponttól kezdve haladtunk ismét felfelé és majdnem függőleges sziklafalban kialakított szerpentinen. Nem semmi élménnyel gazdagodtunk mire felértünk. Volt, amikor a szél is majd letépte a fejünket, így kellett a keskeny, nagyon meredek ösvényen a bringákat felcuccolni. Elképesztő volt, nem tudom leírni sem! J Szemben mindössze két ember jött, némi várakozást és logisztikát igényelt, hogy hol és hogyan haladjuk el egymás mellett…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése