Kalandjaink... : Trogir 2015.08.19.

Reggel igyekeztem mindent korábban és gyorsabban csinálni, mint más napokon, mert Splitbe készültünk. Sikerült is, de ennek ellenére fél 11-kor indultunk el. Láttuk a hegyek fölött felbukkanó felhőket, de úgy döntöttünk, hogy elkezdünk előlük menekülni. :)

Így hátat fordítottunk nekik és elindultunk. Jól haladtunk,

Kaštel Gomilica-nál letértünk a főútról a parti útra és elbámészkodtunk egy kicsit. Nagyon szép kis parti épületek, várak, helyes kis strandok váltogatták egymást..

Itt, kb a táv felénél ért minket utol a felhő. Egy kicsit tekertünk a szemerkélő esőben. Mivel egyre jobban esett és az égbolt úgy el volt borulva, mintha 3 napig esni akart volna, betértünk egy pizzériába. Gondoltuk, hogy itt átvészeljük... Kedvesen fogadtak minket, még a napernyőt is kinyitották, hogy ne ázzanak a cangáink.

Kávéztunk, üdítőztünk és számlával együtt megkaptuk a wi-fi kódot. :) Másfél óra után a teraszról be kellett költöznünk az épületbe, mert fáztunk és az eső is egyre jobban esett.

Úgy döntöttünk, hogy rendelünk pizzát, megebédelünk és várjuk az eső távozását. 11:45 körül értünk oda és 14:30 magasságában indultunk tovább. Felmerült a kérdés, hogy hazafelé vagy menjünk tovább, de én annyira bíztam benne, hogy már nem lesz eső, hogy azt javasoltam: Irány Split, az eredeti uticél!

Egy rövid ideig még a parton haladtunk, majd visszatértünk az útra. Elég forgalmas volt és némelyik autós úgy érezte jól magát, ha ráfeküdt a dudára. Nem értettem, hogy ki és mikor, miért dudált. Splitbe érve ismét esővel kellett szembesülnünk. Megálltunk egy buszmegállóban és kis tétovázás után folytattuk utunkat.

A Marjan parkba érve Zalán arról panaszkodott, hogy fázik. Így a Zoli úgy döntött, hogy leakasztja a vontatót és tekerjen. Akkor majd nem fog fázni. Először funkcionált rendeltetésszerűen a gyermekvontatónk hiszen éppen ez volt a célunk a vásárlásakor, hogy amikor tud, akar, kedve van vagy lehetősége, akkor teker, egyéb esetben pedig felakasztjuk.

Járműforgalom a park Trogir felé eső részében nem volt, így bátran szabadjára engedtük. Elérkeztünk egy buszmegállóhoz, ahová behúzódtunk. Zalán fázott és én is. Az eső esett. Itt voltam holtponton, úgy éreztem, hogy lesz, ami lesz én innen egy tapottat sem mozdulok. Tominak is elege volt, azt mondta, hogy neki nincs ötlete, hogy hogy jutunk haza, de a Zolinak biztosan van. Ekkor döbbentem rá, hogy mindkét gyerek nyűgös, fáradt, fázik, én nem hagyhatom el magam. Pedig épp olyan nyűgös, fáradt, fázós voltam én is, és a térdfájdalmam is napról napra erősebb. Alig tudok már leszállni és felülni a bicajra. Szóval összeszedtem magam és azt mondtam a Tominak:

- Mire gondolsz? Milyen ötlete lenne? Innen nem jutunk csak úgy haza, ha tekerünk. És annak ellenére, hogy sírni tudtam volna, biztató mosollyal jeleztem a fiúknak. hogy minden rendben lesz, haza tekerünk.

El is indultunk és nem sokat haladtunk, amikor az eső elállt és a fák közül kék égbolt bukkant fel. Mire kiértünk a félsziget csúcsához, már csak keskeny felhősáv takarta a napot. Zoli szurkolni kezdett a napnak és vélhetően nem emiatt, de pár perccel később már ki is sütött:) Így mindenkinek jobb kedve lett.

Zalán is boldogan és büszkén tekert fel a dombra, olyannyira, hogy észre sem vette, hogy fotózgatás miatt elmaradtunk Tőle. Kiabáltunk, fütyültünk, de semmit nem reagált, haladt tovább. Amikor érzékeltem, hogy a domb tetőre ért, a sorompón is áthaladt, pánikszerűen tekertem utána, mert féltem, hogy egy lejtő következik, autó forgalommal. Utolértem és ráförmedtem, összeszidtam. Egy pillanat alatt lehervadt a mosoly az arcáról, összeroskadt, megtört lett, és amikor befejeztem annyit kérdezett szomorúan, lehorgasztott fejjel: - Azért ügyes voltam?

(Azt hittem megzabálom, olyan aranyos volt. Megsajnáltam, hiszen tudom, hogy nem akart Ő semmi rosszat, nem a gonoszság, neveletlenség vagy a szófogadatlanság vitte őt előre, hanem az önmaga elé kitűzött cél. A szél fújt, a testén lévő kukaszsák pedig zörgött. Biztos vagyok benne, hogy nem hallotta a kétségbeesett kiabálásunkat.

Az úton még többször megálltunk fotókat készíteni, s közben leértünk a partra, az óvárosba. Nagyon szép, varázslatosan szép... Sajnos nagyon-nagyon kevés időt töltöttünk itt, éppen csak áttekertünk rajta. A hűtőmágnesem is ott maradt. :( Zolit idegesíti a sok ember, de nekem fogalmam sincs arról, hogy milyen emberek irritálják, hiszen én nem is láttam őket. :D Kettő perc nem sok, de annyi idő sem kellett nekünk, hogy átérjünk a téren. Talán 2 kép emlékünk maradt róla...

Folytattuk utunkat a nagyvárosi forgatagban és valami csodával határos módon sérülés, baleset nélkül haladtunk a többsávos utakon, a millió autó között.

Amikor kiértünk a városból akkor sem volt jobb a helyzet, nagy forgalom volt, nagyon gyorsan tekertünk, nem értem rá nézelődni.

Kaštel Gomilica-nál ismét lementünk a partra, visszamentünk a pizzériába. Ittunk, wifiztünk és tovább indultunk. Már este 7 óra volt, mennünk kellett. 1 óra múlva naplemente és előttünk van még 16 km, forgalmas úton.

Visszatértünk a parti útról a forgalmas útra és ismét vad tekerésbe kezdtünk. Árkon-bokron, járdán, záróvonalon, autók és járdaszegély között, bárhol, ahol csak esély volt haladni, mi mentünk. Már lebukott a nap a hegyek mögé, amikor a reptérhez értünk. Zoli meglehetősen csapzott volt, nem volt könnyű neki a terhet vontatni.